“Egy közepes intenzitású vihar percenként egy villámcsapást okozhat” – magyarázza Bruning. „A nagy szupercellákban, amelyek tornádókat okoznak, a villámlás gyakorisága percenként több száz. [La velocidad de los relámpagos en la erupción de Hunga] Ez egy nagyságrenddel magasabb.”
A Hunga-esemény helyszíni adatai egy másik figyelemre méltó képletet adnak: a korábban lehetségesnek hittnél több kilométerrel magasabban rögzítették a villámlást, amit a kutatók a nagy mennyiségű forró tengervíz légkörbe szivattyúzásának tulajdonítanak.
A hong-kitörés másik szokatlan jellemzője a gravitációs hullámok, amelyek akkor keletkeznek, amikor egy trigger (például egy vulkáni csóva, amely túlhevített vulkáni gázokból, hamuból és elpárolgott vízből áll) felfelé vagy lefelé nyomja a levegőt.
Ezek a hullámok lendületesebbek lehetnek, mint a környező légkör, és különálló rétegeket hoznak létre, például olajat és vizet.
Míg az objektum a maximális magasság elérése után egyenesen leesik, ebben az esetben az oszlop a légkör normál rétege felett van csapdában, ami azt jelenti, hogy zuhanáskor a gravitáció vízszintesen nyomja az oszlopot, és olyan hullámokat hoz létre, mint a tó hullámai.
A gravitációs hullámban tefradarabok és elpárolgott tengervíz található. Ahogy a vízgőz a légkörbe emelkedik, gyorsan lehűl, jégkristályokat és apró jégesőgömböket képezve, amelyeket grubelnek neveznek. Bruning szerint a jégdarabok statikus elektromosságot hoznak létre, miközben egymáshoz dörzsölődnek, és lényegében kicsi, elektromosan töltött fagyott golyókat alkotnak.
A vulkánkitörések hozzáadják a speciális mártást a “szilikáttöltéshez”, mivel a tefra egy hasonló folyamat során generálja saját töltését.
“Extrém utazásmániás. Mohó internetes nerd. Popkulturális nindzsa. Vállalkozó. Elemző. Büszke olvasó.”